A diákok tanárokat vernek, politikusok házát és kocsiját gyújtják fel, az azonosítatlan gorillának beöltözött rendőrség szemeket lő ki, és a szakszervezetek a szervezett munka világában újfajta harcmodort vettek fel. Úgy tesznek, mintha végső elkeseredésükben sztrájkolnának, de a sztrájkakció mindent tükröz, csak a végső elkeseredést nem. Intézményesült anarchia ez a javából.

Nyugaton - és ezt mindenki látta már, akinek van televíziója - a sztrájkot azért hirdetik meg és hajtják végre következetesen, hogy az alkalmazottak érdekeit érvényesítsék. Ez - nem utolsósorban a balliberális média szeretett európai példaképében, Franciaországban - nem egyszer vezet erőszakhoz. Gumik égnek, ablakot törnek be, a menedzsment bútorát hányják ki az ablakon.

Talán emlékezünk még arra, hogy miközben tavaly november 14-e és 23-a között tombolt a francia vasutasok sztrájkja, nálunk a Liga egynapos sztrájkot rendezett november 21-én. A két másik szakszervezet azzal az ürüggyel maradt távol, hogy nem akar a politika (értsd az ellenzék) játékszere lenni. Nevetséges. Mi köze van a szakszervezeteknek a politikához, kormányhoz és ellenzékhez? Feladatuk jól meghatározott: tagságuk érdekeit kell érvényesíteniük.

De arra is emlékezhetünk, hogy Gaskó István, a Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezetének vezetője az egy hétre meghirdetett vasutas sztrájkot azért függesztette fel korábban, mert - mint igyekezett elhitetni a meséire nem túlzottan vevő nagyközönséggel - "megroppant" a közlekedésbiztonság. Tegyük hozzá: a közlekedés biztonságáról gondoskodni nem Gaskóék, nem a szakszervezetek feladata. De a VDSZSZ élén álló Gaskó a korai felfüggesztést már nem először tette, amelynek következtében a szakszervezeti vezető egyszerre három oldalon lett népszerűtlen. A kormány részéről, az ellenzékben lévők és magukat azoknak tartók részéről és - ami a legfontosabb - a saját tagsága részéről. A kormány azért orrolt meg rá, mert sztrájkjogával mert élni, az ellenzékiek azért, mert úgy érezték, Gaskó a kormány cinkosa, a tagság pedig azért, mert azt látta, az önként térdre hulló vezetőjük nem tudta elérni azt, amit el kellett volna érnie.

De a mai Magyarországon ez az általános modell: szinte senki nincs, aki megfelelne támogatói és természetes szövetségesei elvárásának. Szinte mindenki azt csinálja, amiről úgy gondolja, még megúszhatja, miután felmérte az erőviszonyokat és a beszedhető aprópénzt, vagy nagyobb bankókat. A nagy baj akkor lesz, ha az idegek annyira elpattannak, hogy már ez a racionális számítás se tartja vissza a társadalom leginkább elkeseredett tagjait. Akkor - és ez első lesz egy nyugati típusú demokráciában - lázadás törhet ki az uralmon lévők vagy azok ellen, akiket a lázadók annak tartanak. Ez lesz a körkörös káosz. Ezt a helyzetet, ezt a hangulatot teremtette meg hat év szocialista-balliberális kormányzás.

(Magyar Nemzet Képeslap)